Íme az új fejezet! Remélem tetszeni fog!!:))
Jó olvasást!:)
Puszi: Eszti;)
U.i.: Kérlek ne feledjétek a visszajelzéseket(tetszik/nem tetszik, komment-ha nincs gmail-ed, akkor is tudsz írni.;))
Három nap további megfigyelés után kiengedtek a korházból, viszont kontrollra vissza kell majd járnom.
Igazából a testemmel semmi gond sincs már. De az emlékezetem még mindig nem ép. A doktor azt mondta, hogy nem biztos benne, hogy visszanyerem valaha is az emlékezetem.
Mindenesetre nagyon furcsa érzés, hogy tudod azt, hogy valamit tudsz, ismersz, de nem emlékszel rá.
Hori, ShinJi és Min mindennap bejöttek hozzám, de Taemin sajnos nem tudott többet meglátogatni, mivel keményen készülnek a come back-jükre. De nem is hibáztatom, egyáltalán. Hisz ez a munkája és telefonon keresett annak ellenére, hogy nem tudott jönni és én ezért is nagyon hálás vagyok!
A kórház előtt álltam a lányokra várva és csak csodáltam az elém táruló város szépségét. Hihetetlen, hogy itt vagyok, olyan meseszerű! Mindig arról álmodtam, hogy ide eljuthassak valamikor. Most meg kiderül, hogy itt élek. Na hát ez az, ami iszonyú furcsa. Mintha az életem 180 fokos fordulatot vett volna. Természetesen jó irányba. Legalábbis eddig.
- Emily! - kiáltott nekem Hori.
Oldalán Minnel és ShinJivel felém tartott. Én még mindig kissé kínosan éreztem magam, mivel alig ismerem őket. Kedvesek velem és jófejek, de még nem tudom, hogy bízhatok-e bennük.
- Sziasztok! Hogy vagytok? - mosolyogtam rájuk.
- Jól, köszi. És te? Készen állsz arra, ami most következik? - huzogatta szemöldökét Min.
ShinJi csöndes volt, mint mindig.
- Pontosan hova is visztek most? - érdeklődtem.
- Először is vásárolni, aztán pedig az ügynökséghez. - mosolygott Hori.
- És hol fogok lakni? - kérdeztem, mikor befejeztük a vásárlást.
Tonnányi ruhát vettünk és mind nekem.
- Egy ideig nálunk. - mondta Hori.
- És hogy fizessem ezt mind ki nektek? - mutattam végig a táskákon.
- Ezt később megbeszéljük, most irány a TS! - vigyorodott el Min.
Rövid séta után a TS épületéhez értünk. A lányok rögtön az öltözőbe siettek átöltözni. Én addig elsétáltam a kis büféhez, amit megláttam.
- Jó napot! - köszöntem mosolyogva az öreg néninek.
- Jajj, drágám! Hát itt vagy! De örülök, hogy látlak! Várj egy pillanatot, mindjárt kimegyek hozzád!
Hátra sietett, majd a büfé melletti ajtón kijött és egyből a nyakamba ugrott.
Először nagyon meglepődtem,de aztán arra gondoltam, hogy biztos ismerem, csak rá sem emlékszem.
- Ajumma! - próbáltam mosolyogni.
- Tudom, kicsim, hogy nem emlékszel rám. Ne aggódj, tisztában vagyok a helyzettel. - mosolygott rám kedvesen. - A nevem Oh Kang In. Ennek a kis büfének a vezetője vagyok és a második édesanyád. Legalábbis te mindig ezt szoktad mondani, és én is úgy érzem, mintha a lányom lennél. - csordult le egy könnycsepp az arcáról.
- Emily, gyere Mr. Lee szeretne beszélni veled. - futott oda hozzánk Min. - Elnézést, nem vettem észre! Jó napot! - hajolt meg mélyen.
- Ugyan lányom, inkább adj egy ölelést! - nevetett a büfés nő.
- Ki az a Mr. Lee? - érdeklődtem.
- Az edzőnk. - válaszolt Min.
- És mit akar tőlem? - ijedtem meg.
- Semmi roszzat, ne aggódj. Se üvöltözni, se bántani nem fog! - mosolygott rám bíztatóan.
- Rendben, menjünk. Később még jövünk! - ígértem az idős hölgynek.
Az öltözők melletti padon ült egy középkorú, sötét hajú férfi. Feltételezem ő lesz az edző, Mr. Lee.
- Jó napot! - hajoltam meg.
- Szia, Emily. - mosolygott rám, majd Minhez fordult. - Kérlek menj vissza a terembe!
- Azonnal. - hajolt meg Min, egy utolsó pillantást vetett rám, majd távozott.
- Mit szólnál ha sétálnánk egyet itt az épületben? Nem hiszem, hogy emlékszel rá. Jól gondolom?
- Igen. - mondtam.
Elindultunk a hosszú folyosón.
- Szóval, Emily. A történtek után muszáj megbeszélnünk, hogy hogyan tovább.
- Nem egészen értem mire gondol. - vallottam be őszintén.
- Arra gondolok, hogy nagyon sok lemaradásod van. És a kérdés az, hogy hajlandó vagy-e nagyon keményen dolgozni, hogy bepótold a hiányosságaidat, vagy távozol az ügynökségtől. Tudom, hogy ez nem fair, de nem tudunk mit tenni. Hogy most fel tud mérni a helyzet súlyosságát elárulok valamit. Ügynökségünk egy új lány csapatot szeretne kialakítani. - kezdte mesélni, csakhogy egy lifthez értünk.
A lift mellett egy tábla lógott, mely figyelmeztetett, hogy csak a TS ügynökség hivatalos tagjai mehetnek feljebb. Ez egyet jelentett azzal, hogy én nem mehetek tovább.
- Nem kell megijedned, mivel hivatalos üggyel kapcsolatban szándékozunk felmenni, te is jöhetsz. - mosolygott rám, majd beszálltunk a liftbe. - Szóval, mint említettem egy új lány csapat fog létre jönni a közel jövőben. A létszám még nem biztos. Minimum négy, maximum hét tagja lesz a csapatnak, eddig ennyit tudunk.
- És nekem ehhez mi közöm van? - érdeklődtem.
- Azt most fogom elmondani. A baleseted napján volt egy megbeszélés az új csapatról. És az előzetes felvételek és interjúk alapján te vagy az egyik, aki több, mint valószínű, hogy bekerül. Most azért viszlek fel, mert az igazgató kérésére megmutatom neked, hogy mit érhetsz el kemény munkával. - mondta, mire kinyílt a lift.
Azt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni. Egyenesen Zeloval szemben álltam, persze fel kellett néznem rá, de pont egymás szemébe néztünk. Pár másodperc erejéig egymást bámultuk, majd megnyomtam a lift bezáró gombját és az első emeletre vivőt.
- Minden rendben? - kérdezte Lee edző.
- Nagyon sajnálom. Maga is valószínüleg megbízható ember, de mivel nem emlékszem semmire, eléggé bizonytalan vagyok. Esetleg nem lehetne, hogy a lányok közül valaki velünk jöjjön? - néztem rá ijedten.
- De, persze. - mosolygott rám kedvesen. - ShinJi már úgyis rendesen tudja a koreográfiákat, majd ő eljön velünk.
Vissza mentünk a próba teremhez, Lee edző kihívta ShinJit, aztán már csak azt vettem észre, hogy megint a lift előtt állunk.
- Mehetnénk esetleg lépcsőn? - kérdeztem, mire Mr. Lee elnevette magát.
- Lifttel megyünk! Meg kell tanulnod kezelni az ilyen helyzeteket! - mondta, még mindig nevetve.
- Esetleg lemaradtam valamiről? - kérdezte ShinJi, mire az edző mindent elmesélt neki.
- Képes voltál becsukni a lift ajtaját szegény Zelo sunbae előtt? - kuncogott ShinJi is.
- Megijedtem, kissé hirtelen ért.
- Mi lett volna, ha Jongup áll ott!? - nevetett tovább ShinJi.
- Ez nem vicces! - sértődtem meg.
- De azért jó lett volna, ha Jongupot is látod nem? - kuncogott tovább, mire végül én is elmosolyodtam.
- Lehet. - mondtam zavaromban egy semleges választ, mivel eszembe jutott, hogy nem vagyunk egyedül.
Az ötödik emeleten álltunk meg.
- Biztos nem gond, hogy feljöttünk? - kérdezte ShinJi.
- Dehogy. Emily hivatalosan itt lehet, te pedig mindjárt le jössz velem úgyis.
Egy próbaterem előtt álltunk meg. Legalábbis feltételezem, hogy az, mert úgy nézett ki.
- Mindjárt jövök, addig maradjatok itt. - mondta Mr. Lee és bement.
Rövid időn belül vissza is jött.
- Most átadlak neki, egyidőre. Gyere ShinJi, menjünk!
Megvártam, amíg bezáródik a lift ajtaja. Óvatosan tettem egy lépést az ajtó felé.
- Te meg mit keresel itt? Hogy jutottál be? - hallottam meg hirtelen egy ideges hangot.
Oda sem mertem nézni, hangja alapján felimertem az illetőt.
- Én...nagyon sajnálom... - kezdtem bocsánatot kérni és magyarázkodni, de abban a pillanatban kinyílt mellettem az ajtó.
- Hát te meg mit álldogálsz itt kint, gyere be nyugodt... - kezdte mondani Sunhwa{SECRET}, de feltünt neki, hogy valami nem stimmel. - Himchan, esetleg valami gond van? - érdeklődött.
- Ő hozzátok jött? - kérdezte és hallottam a hangján, hogy kissé elszégyelte magát.
- Igen. De mond csak, illik csak úgy bárkivel üvöltözni? - kérdezte felháborodva Sunhwa.
- Nem, nagyon sajnálom! - válaszolta Himchan.
- Nem tőlem kell bocsánatot kérned.
Lépteket hallottam, mostmár kénytelen voltam felnézni. Himchan meghajolt előttem.
- Sajnálom!
- Semmi gond. - nyögtem ki nagy nehezen.
- Oké, akkor ezt meg is oldottuk. Gyere, Emily! - mosolygott rám Sunhwa.
Na az ilyen lányok mellett igen nagy a kissebbségi érzetem.
- Emily? - kérdezte váratlanul Himchan, mire mindketten visszafordultunk.
- Igen. - mondta Sunhwa.
Furcsa, mintha itt mindenki tudná, hogy ki vagyok. Legalábbis a nevem...
- Majd később esetleg meglátogatunk titeket. - fűzte hozzá, mire rá kaptam a tekintetem.
Elég ijedt arcot vághattam, mert elkezdett nevetni.
- Milyen kis aranyos vagy. Ha jól látom ismered a B.A.P-t. - vigyorgott, mire elvörösödtem. - Na de most már menj Himchan. Szükségünk van egy pár csajos percre. - kacsintott rá.
- O-oké. - mondta és el is ment.
- Hol vannak a többiek? - kérdeztem, mikor leültünk a csendes és üres próba terem közepére.
- Sajnos el kellett menniük, én megvártalak, de nekem is mennem kell lassan, sajnos. - mosolygott rám. - De ne aggódj, vannak még itt előadók, akikkel beszélgethetsz. Viszont amíg itt vagyok dumcsizz velem egy kicsit. Nem tudom mennyire érzékeny téma neked az, ami történt... - kezdte.
- Nyugodtan kérdezhetsz, vagy mondhatsz bármit! - mosolyogtam rá.
Sokáig beszélgettünk. Nagyon kedves volt velem, sok mindent elmesélt: hogy milyen volt, amikor debütáltak, az első come back és így tovább. Adott nekem rendesen gondolkodnivalót.
- Sajnos most már mennem kell. De gyere elkísérlek
hozzájuk. - mosolygott rám.
Mégis kikhez? Kezdtem megijedni.
- Talán
ők többet tudnak segíteni, mivel nem rég debütáltak. - tette hozzá.
Kimentünk a folyosóra, elhaladtunk a lift és egy csomó ajtó mellett, majd a folyosó végén egy üdítős automatába botlottunk, ami mellett közvetlenül jobbra egy ajtó volt.. Hangos zene szűrődött ki.
Sunhwa határozottan benyitott és bement. Hirtelen leállt a zene és csak azt hallottam, hogy köszönnek egymásnak. Velem szemben fehér fal volt, egyedül ennyit láttam az ajtóban állva, mivel..nem mertem bemenni. Gondoltam majd Sunhwa szól, ha mehetek. És így is történt.
- Emily, kérlek gyere be! - hallottam meg a hangját.
Szép lassan elindultam, de amint rájöttem kik birtokolják a termet megtorpantam.
Megfagytam. Nem bírtam megmozdulni. Csak bámultam
rájuk. Még jó, hogy a nyálam nem folyt - pedig nem sok hiányzott hozzá. Sunhwa megköszörülte a torkát, mire magamhoz tértem.
Eléggé zavarban éreztem magam, úgyhogy inkább lehajtottam a fejem.
- Fiúk, ő itt Emily! - mutatt be Sunhwa.
- Szia! - köszöntek egyszerre.
Fel sem néztem, de én is meghajoltam.
- Akkor átadom nektek. Nekem sajnos most mennem kell. Majd találkozunk. Sziasztok! - köszönt el a fiúktól, majd oda jött hozzám. - Ne aggódj nem esznek meg! - nevetett. - És használd ki ezt az esélyt, nem sokan kapnak ilyen lehetőséget debütálás előtt! - súgta oda nekem, majd megölelt és elment.
Úgy becsapta az ajtót, hogy összerezzentem.
Óvatosan felnéztem, de az arcom nagy részét eltakartam a hajammal.
Yongguk közeledett felém.
- Gyere nyugodtan, tényleg nem bántunk. - mondta.
Kezét a hátamra téve segített elindulni. Végre felmertem nézni. A fiúk egy sorba álltak fel előttem és mindről folyt a víz.
- Öhm..izé..én nem szeretném megzavarni a próbátokat. Talán jobb, ha megyek.. - kezdek bele.
-Egyáltalán nem zavarsz. Pont most akartunk szünetet tartani. Ugye, fiúk? - kérdezte, mire mind mosolyogva bólogatni kezdtek. - A neveinket, tudod, vagy..
- Tudom mindegyikőtök nevét, hogy mikor születtetek, hogy mi a vércsoportotok, szinte mindent, amit lehet tudni! - fakadt kibelőlem, de aztán a szám elé kaptam a kezem.
Úristen, ez nagyon gáz volt!!! Most örülnék, ha ez csak egy álom lenne!
Szerencsére, ahogy érzékelem a fiúk hozzá vannak ehhez szokva, mivel csak kuncognak egyet és tudomásul veszik, amit mondtam.
- Nekem viszont azt hiszem, be kéne mutatkoznom. Mivel, ha jól tudom nem ismerjük egymást... - jegyeztem meg szégyellősen.
- Nem szükséges. Ismerjük egymást. Vagyis Zelot ismered és ezáltal tudunk már rólad pár dolgot. - mondta Yongguk.
Zelot? Én? Ismerem? Hogy mi??
Taemin azt mondta nem ismerem a B.A.P-seket! Akkor ez most mi? És mégis hol találkoztam volna Zeloval?
Úgy elgondolkoztam, hogy már csak azt vettem észre, hogy Zelon kivül mindenki elhagyta a termet.
- Gyere, üljünk le! - mondta.
Leült a padlóra hátát a falnak támasztotta és megpaskolta maga mellett a helyet. Helyet foglaltam mellette.
- Figyelj, én tudom, hogy sok mindenre nem emlékszel. Gondolom az előbb eléggé meglepődtél, azon, hogy ismersz. Pedig, ez az igazság. Amikor én is gyakornok voltam, akkor ismertük meg egymást. Csakhogy te pont úgy jöttél át az SM-től, hogy csak egy fél évig voltunk együtt gyakornokok. Nagyon jó barátok lettünk az alatt az idő alatt és miután kiderült, hogy bele raknak egy csapatba úgy elszálltam, hogy utána nem is foglalkoztam veled egy darabig. Aztán egy délután öszzefutottunk a folyosón. Mindketten észrevettük egymást, én mosolyogva mentem feléd, te viszont fapofával elviharzottál mellettem. Akkor jöttem rá, hogy milyen seggfej voltam. Aznap éjjel semmit nem aludtam, mivel agyaltam egész végig. Mindent végig gondoltam, hogy mennyi mindent tettünk egymásért: segítettél nekem, én is neked és, hogy milyen jó barátok voltunk... - csuklott meg a hangja.
Mióta beszél, most először néztem rá, szeméből folyamatosan hulltak a könnyek.
- Kérlek, ne sírj! - suttogtam, mire felém fordult.
Ennyi fájdalmat még soha senki szemében nem láttam. Vagy legalábbis nem emlékszem rá.
Nem tudtam mit tenni, a kezeim automatikusan megindultak és magamhoz öleltem.
- Ez az első alkalom azóta, hogy...beszélünk! Tudod, hogy megijedtem, amikor hallottam a...balesetről? - csuklott el újra a hanja.
- Hát sajnos nem emlékszem semmire abból, amit elmondtál az előbb. De ha emlékeznek biztos megbocsátanék! - mosolyodtam el.
- Akkor lehetünk újra barátok? - kérdezte szipogva.
- Hát persze. Jó lenne megismerni téged. Az orvos azt mondta, hogy az ilyen dolgoktól lehet, hogy emlékezni fogok pár dologra. Úgyhogy ez duplán hasznos lenne.
- Ennek örülök. - mosolyodott el végre. - Viszont a fiúkkal most találkoztál először. Mi a véleményed?
- Hát mind sokkal jobban néznek ki előben. Bár Jongupra nem mertem rá nézni... - pirultam el.
- Bocsi, itt hagytam a telefonom. - jött be Jongup, amitől még vörösebb lett a fejem.
Zelo csak kuncogott mellettem.
- Hyung, itt maradnál egy kicsit Emilyvel, amíg telefonálok egyet? - kérdezte a maknae.
- Persze, menj csak! - mondta Jongup és leült mellém.
Zelo mielőtt bescukta volna az ajtót rám kacsintott. Ez most komoly? Nem tudtam, hogy sírjak, nevessek, vagy csak beleverjem valamibe a fejem. Bár az elég gáz lenne!
